Bornemisza Attila:

Acélhúrokat tépek

Csillagokat öntök a tüzre, nyelvemre béklyót ne beszéljen
Piros jelvényem mellemre tüzve a kor reménység meg a szégyen
Őseim sose féltek most is az erdők fáin tünődik rajtuk enyészet
Véremben nagy lobogós muzsikus estek ragyognak
Hoz-e még tündökletes fényéből morzsát a holnap
A hivatalokban biccentőket el nem intézett ügyünk kéri
Lapozzák azt az aktacsomót , amely a jövőnket méri
Duzzadó ereimből acélhúrokat tépek
Nem feszülök fel a tejútra azért bizva élek
Vonóm a szél, meghúzom
A Tejút csellóm kinek is fájna,
Ha halk magányos éjeken felcsendül Dankó muzsikája.

Képeiden szinek százak,
ismerem az orgonádat.
Ismerem a szinvilágod,
isten adta meg is Látod.
Képeiden a csillogás
szeretem az ecsetvonást
impressziók járnak Veled,
ők is szeretik és néznek
Realista látomások
mindkét kezed legyen áldott.
Áldott legyen festő lelked,
aki szinvilágot rejtett
és most is ide lángol
lángod Isten által is megáldott
festő kezed megszoritom
légy hires szép festő asszony.
Nemcsak híres hanem
Csoda szinekbe járj mindenhova.
Képeiddel be nem tellek
fesd hát meg az igaz Lelked
Mindenáron virágozzon
Csodállak Te Festőasszony
Mindig szines a világod,
Csodálatos akarásod

Szeretettel: Lovag Bornemisza Attila főszerkesztő

Ihász-Kovács Éva

Tó  vitorlással
-V. Hedrik Judit festménye alá -

Ahogy nézi magát az ég
ahogy a tó is visszanéz
s szellőtől feszül a vitorla
-mintha most is béke volna-

Itt az alkotó lelke leng
az enciánkék tó felett
semmi zaj csak csönd honol
S szerelem  éled valahol
magány csöndje világ—szinfolt

az éjek—fölötti  félhold
s csak sejteti hogy nincs magány

nap ragyog fölötte s vidám  a kép

viágit mint ami
szépröl szeretne vallani
arról mit müvész eszközöl
ha nincs kiút ám van öböl és édes érzés hatja át

a nappalt és az éjszakát és aurája lesz neki
amint az öblöt keresi és rájön hogy nem semmiség

a viz a lét s a magas ég

és érzi hogy már leng vizén egy odarejtett költemény

és vágyak szállnak nem elég

a szó a dal s az achát ég
mert kifejezni ami szép
a vers marad a zene s kép
e három legszebb vallomás

és Isten hallja senki más
s a világgá- szállt  szép szavak

még most is ide látszanak
s csak JUDIT tudja amit én
e festmény csupa költemény

 Lia Lombardy

 

A festészet szerelmese

 

Jutkának szeretettel Júliától

 

Jer, ecset, jöjj a kezembe

Forogj, táncolj, dalolj, kacagj

Gyengéd ujjaim átkarol.

Varázsolj képet a vásznamra,

A fantáziámmal, vágyaimmal színezd be.

Ékes piros,

Koronázd meg érzékiségem,

Had égjen e tűz, hogy

Varázslatos energia dús színedben

Szenvedélyes,

Szilaj vágyam elmerüljön,

Kielégülhessen.

Te, zöld,

A reménység színe

Adj Hitet,

Repíts a szél szárnyán a Végtelenbe.

Fesd a vásznamra bátran,

Hogy a Holnap jobb lesz!

Írd be nevem a Történelembe.

Az Örökkévalóságban hadd ragyogjon.

A szerelem lángja a festészet iránt

Soha ki ne aludjon.

 

Jöjj te kék,

A víz,

A levegő

Az Ég szimbóluma

Te vagy a mindenség

Te is alkoss

Nélküled élni képtelenség.

Hozz harmóniát az Életünkbe.

Nyugtasd meg lelkünket.

Adj Önbizalmat

Erőt utunkhoz.

Gyújts szeretetet a szívekbe.

Sárga

Te gyönyörű

Akár a Nap fénye.

Csillogj, ragyogj

Te vagy testünk, lelkünk felmelegítője.

Jókedvre derülünk tőled

Boldogok, önfeledtek leszünk.

Optimisták,

Oh, te sárga,

Téged nagyon kedvelünk.

No, te Fehér!

Ártatlan, tiszta Szin.

Akár a kisgyermek mosolya.

Hintsd el a Világba,

Hogy semmi nincs hiába.

Mindennek meg van a miértje

Szeretet nélkül nincs élet se.

     Fekete, ne szomorkodj,

 

Te vagy az elegancia.

Igényességet sugárzol felénk

Amikor szomorú a szívünk,

Bizony feketébe borul a lelkünk.

Mint ahogy a sötét a fény kiegészítője.

A fekete színnek is meg van a saját szépsége.

Szerelmetes ecsetem

Szivárványszíneiddel

Repülj a messzeségbe.

Vigyél boldogságot,

Szint a szomorú szívekbe, életekbe.

Köszönöm neked Univerzum

Magasabb Intelligencia

Hogy szunnyadó álmom valóra válthattam,

Hogy nem élek hiába.

A szivárvány csodás színeivel megfestve,

Örökké élni fog a festményeimben

A művészet csodája

Munkám gyümölcse.

 

   

Szeretetet hint el a Világba.

Békét, boldogságot gyújt a szívekben.

Örökké ragyogj

te piros,

te sárga,

te kék.

No meg te ártatlan fehér

és te fekete.

Hisz így együtt, összefogva,

Szerelmesen összesimulva, egybefonódva,

Az Életekbe gyönyörű színeket hoztok.

A képzelet szárnyán,

Csodás képeket varázsoltok.

Melyek örök értékek a festményekben,

Halhatatlanok maradnak a szívekben,

Az emlékezetekben.

 

„ Éjszinü lobogás

V. Hedrik Judit feketében”

 

Selymes palástot ölt a korom-fekete,

Szelidül a komoly, fénytelen sötétség,

Mit magadból másnak megláttatni engedsz, az a feketéből kiragyogó szépség.

 

Szineit viseled a mélységes mélynek, mégis, ellentéte láttat hófehérnek,

Hisz varázsos titkok tengerszem tükrébe, mosolyod ezüstszin csillagai néznek.

Lehet bármily sötét, nincs, mi elrejthetne.

Túl nőtt a látszaton egyéni varázsod.

Ki egyensúlyt vesztett a szivárvány hidján, csodálattal nézi táncos lobogásod.

 

Mert kell ez a szépség! Kell az, aki Te vagy!

Az, ki távolságból teremt közelséget.

Kinek mit sem számit: fekete vagy fehér,

Tisztán felismeri a valódi képet.

 

                                                                                                 Körmendi Gitta